Hírek

A címben szereplő név tulajdonosa Magyar Királyi repülő hadnagy volt, a történet idején 21 éves szőke, jóképű. Mint minden pilóta, a nők bálványa. Veszprémben szolgált a híres Pumák kötelékében. 1944-et írtak a naptárak. Magyarország ez év tavaszától szerepelt az angolszász bombázók célpontjai között. A Balaton kiváló tájékozódási pont volt a 6000-8000m magasan repülő gépeknek. Itt fordultak osztrák, cseh, szlovák vagy magyar célpontjaikra. Így volt ez 1944. június 16-án is. Addig soha nem látott repülő armada közeledett hazánk légtere felé.

Heppes őrnagy parancsnok vezetésével reggel 9 óra 4 perckor szállt fel a vadászkötelék. Aznap 28 gép volt bevethető állapotban, viszonylag magas szám, de az ellenséges gépek számához viszonyítva nevetségesen kevés. Ez sajnos minden bevetésnél így volt. Sajnálatos módon többre nem telt és ezt nem tudta ellensúlyozni a pilóták önfeláldozó hazaszeretete és győzni akarása az ellenség felett. A kezdő pilóták, akik még nem találkoztak az ellenséggel alig várták, hogy bevetésre kerüljenek és megmutathassák tudományukat a harcban. Amikor bekerültek a légi csata sűrűjébe, találatot kapott a gépük, elöntötte a füst, tűz, vagy forró olaj a pilóta kabint egy pillanat alatt és ha még éltek, jöttek rá, hogy itt meg is lehet halni. Láthatták bajtársuk, vagy az ellenség gépének földbe csapódását, robbanását. Ha szerencséjük volt, sikerült elhagyni a bénává lett repülőt és ejtőernyővel menekülni. Ha ismét szerencséjük volt és nem találkoztak egy idült vadászhajlamú ellenséggel, akkor az ereszkedés alatt nem használták céltáblának és nem lőtték szitává. Ha ismét szerencséjük volt , saját területen értek földet és visszajuthattak egységükhöz és akkor kezdődhetett újból az egyenlőtlen harc az ellenséggel, de ekkor Ő már egy harcedzett pilóta volt.
Június 16-án minden előfordult. Győzelem az ellenség felett, szerencsés megmenekülés és tragédia egyaránt. Vadászaink 9 óra 34 perckor ütköztek meg az ellenséggel Tihanytól DK-re. Az amerikai bombázókötelék É-i irányba repült. Céljuk Bécs és Pozsony voltak. A 658 bombázógépet 290 vadászgép kísérte. Megtámadni egy ilyen köteléket felért az öngyilkossággal és ez minden esetben így volt . A vadászszerencse forgandó. Ez a nap a Pumák fekete napjaként került a krónikák lapjaira. Négy pilóta halt hősi halált. Kőhalmi János fhdgy., Bognár József fhdgy., Szittár Gyula szkv. És Pászty István hdgy.

Az osztály 13 gépet veszített. Az amerikai veszteség ebben a légi csatában 5db P38-as volt.
Mi az egyik magyar pilótát próbáljuk meg nyomon követni, akinek gépe P38-asok szorításába került. A légi csata hevességét bizonyítja, hogy mindössze néhány perc alatt három gép zuhant le egymástól nem nagy távolságban. Egy P38 Szántódon a vasútállomás közelében a nádas szélébe csapódott. Pilótája meghalt. A másik P38 Bálványos mellett a Bagó hegyre zuhant. Pilótájáról nem tudunk biztosat. A harmadik gép, mely ebben a körzetben lezuhant Kerekiben csapódott egy vizenyős – abban az időben kertészetként használt földterületbe. Pontosan már soha nem tudjuk meg, hogy mi történt.

Mi, ez utóbbi katasztrófát próbáljuk megvizsgálni azért, mert ennek a gépnek a roncsait magához ragadta a mocsaras talaj és csak 59 évvel a háború után sikerült a maradványokat feltárni.

Én a magam részéről 13 évvel ez előtt próbálkoztam azzal, hogy valaki illetékes figyelmét felkeltsem a géproncs iránt és hogy Pászty hadnagy halálának 50. évfordulójára egy szolid emlékművet illene állítani, elvégre életét adta a hazáért. A megkeresések nem találtak visszhangra.
Időközben a Balatonból több repülőroncs került a felszínre. Lelkes roncskutatók rengeteget dolgoztak, hogy ezek a háborús és műszaki ereklyék múzeumi tárgyakként láthatóvá váljanak a téma iránt érdeklődők számára is. Én magam a Balatonföldvár magasságában 1996-ban kiemelt JU 88G1 éjszakai vadász kapcsán kerültem a roncskutatás bűvkörébe, természetesen külső szemlélőként. Amíg tartott az akció, naponta kimentem a kikötőbe, hogy láthassam a kiemelt roncsdarabokat. A leleteket fotókon örökítettem meg. Egyik kedves kollégám Borbély Jani bácsi, aki hasonló érdeklődésű ember és Ő, aki tinédzserként tanúja a háborús eseményeknek – tette meg a következő lépést, hogy közelebb kerüljek valakihez, aki konkrétan roncskutatással foglalkozik és tevékenyen résztvett az eddigi balatoni akciókban. Jani bácsinak beszéltem egykor a kereki Messzerről és Ő tovább adta az infót a roncskutatónak, akivel egyszer eljöttek hozzám. Ő Bruckner János. Együtt átmentünk Kerekibe és közösen megvizsgáltuk a krátert. A fémkereső nagy területen jelzett. Érdekesnek találtuk, hogy más kutatók is járhattak előttünk. A gödör amit ástak és a kráter szélén álló fa viszonylag frissen átfaragott gyökere erre engedett következtetni. Apró, általuk kiásott lemezdarabokat is találtunk, ezek anyaga durál volt. Annyiban maradtunk, hogy ezt a krátert fel kell tárni, lehetőleg minél előbb és törekszünk arra, hogy a hadnagy az esemény 60. évfordulójára méltó emlékművet kapjon.
A lezuhant gépről a következő információk voltak. A tényről legelőször a kereki Kentnerné Aranka nénitől hallottam, aki látta a lezuhant gépet, illetve annak maradványait. Ő azt mesélte, hogy röviddel az esemény után katonák zárták le a területet és civileket nem engedtek oda. Tudta a hadnagy nevét is. A roncsra vonatkozóan azt mondta, hogy azt a honvédség elszállította, viszont a gép motorja a mocsár foglya lett, amely még most is a kráterben található. Úgy tudta, hogy a pilótát Kőröshegyen temették el és később a család exhumáltatta.

Több információt kaptunk arról, hogy az 1950-es évek elején, amikor Kerekiben már létezett a Gépjavító, annak lelkes dolgozói elhatározták, hogy kiszedik a Messzer motorját. Nem volt egyszerű a feladat az adott körülmények között. Állítólag kézi erővel álltak az ásásnak, de a talajvíz nagy úr volt. Megpróbálták deszkákkal körbezsaluzni a munkaterületet, mert az oldala is omlott. A vizet vödrökkel merték. Úgy beszélik, hogy megtalálták az egyik légcsavartollat meg egyéb alkatrészeket. A motorra meg kötelet kötöttek és két összeakasztott Hoffer traktorral megpróbálták azt kihúzni, de nem sikerült nekik. Feladták a további próbálkozásokat. Az évtizedek és a víz visszamosták, betöltötték a krátert, mely száraz időkben mint egy bombatölcsér, nedves, esős időkben mint tavacska őrizte a mélyében nyugvó háborús ereklyét. Így telt el majdnem hat évtized a háború után, amikor 2003. februárjában újabb repülőroncs került ki Alsóörsnél a Balaton fogságából. Bruckner Jani barátommal ekkor beszéltünk először arról, hogy ha minden jól jön össze, nyáron kivesszük a kereki gépet.

A szervezésre nem sok idő állt rendelkezésre, de a terv jól hangzott. A tavasz folyamán Kerekin átutazva meglepve láttam, hogy a kráter közelében tereprendezési munkálatokat kezdtek. Bekanyarodva a munkaterületre örömmel láttam ott a falu polgármesterét, akivel régóta ismertük egymást. Marton Lajos bácsit megkérdeztem, hogy mi a tervük a területtel. Ismeri-e a Messer történetét és az a terület, ahol a kráter van kinek a tulajdonát képezi? Beszélgetésünkből kiderült, hogy a tereprendezés nem zavarja a tervünket és a kráter is önkormányzati területen van. Ekkor megkérdeztem Lajos bácsit, mit szólna akkor, ha megszerveznénk a Messzer roncsainak kiemelését? Ő mindenben partnerséget vállalt két kitétellel. Az önkormányzatot ne terhelje anyagilag a feltárás, a másik az volt, hogy Pászty hadnagyról kapjon anyagot az önkormányzat, hogy meg lehessen alapozni egy hősi emlékmű létesítését a becsapódás helyszínén. Minthogy egyetértettünk a megbeszélés folytatását már Bruckner Janival közösen terveztük. Felvettem vele a kapcsolatot és megbeszéltük a találkozó időpontját. Egy flopin hozta a levelet, melyet három helyre készültünk elküldeni, hogy a feltárást finanszírozni lehessen. Átmentünk Kerekibe az önkormányzathoz. A lányok megírták a hivatalos leveleket, természetesen az önkormányzat nevében. Nem volt más hátra, mint várni a válaszokat. Egy idő után levél érkezett a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumtól. Az udvarias hangú levél mindent ígért, csak pénzt nem.

Több reagálás nem jött, csak a kiemelés tervezett időpontja közeledett vészesen. Megjegyezzük, az elutasító levél 2003. május 27-én datálódott, mi pedig június 7-én kellett, hogy nekiálljunk a feltárásnak. Más időpont nem jöhetett szóba. Sajnos a várt pénzösszeg, ami 200000Ft lett volna és ezt sem kaptuk meg az államtól teljesen felborította az egyensúlyt. Így nem tudtunk markológépet bérelni, ami alapvető kelléke a feltárásnak. A mocsaras terület miatt a szivattyúzásra is gondolnunk kellett. Ezek a tárgyi eszközök. A másik nagy problémánk az volt, hogy a krátert fűzfás, bozótos terület vette körbe, így a munkaterületet ki kellett tisztítani.

Az elkeserítő helyzet megoldását Marton Lajos polgármester vállalta magára. Június 5-én estére a kráter és környéke ki volt tisztítva. Már mindegyikőnk úgy volt az akcióval, hogy ennek meg kell történnie most, vagy soha. Nagyon sokat vártunk a feltárástól. Nagyon sok kérdésre vártuk a választ. Megvallom őszintén nem tudtuk, hogy mi lesz, úgy voltunk vele, majd csak megoldódnak a problémák. 2003. június 7-én reggelre beszéltük meg a találkozót, bízva abban, hogy lesz engedély, lesz gép és lesz erő a munka megkezdéséhez. A kereki focipálya öltözőjénél találkoztunk. Eléggé népes csapat várta érdeklődve a feltárás megkezdését. Kilenc óra előtt néhány perccel a kráter irányából, mely az öltözőtől kb. 70m-re van és fák rejtik, géphangot hallottunk. A markoló kezelője Herczeg Zsolti próbamarkolást végzett, hogy milyen is a talaj állapota. A zajt hallva megindultunk a hang irányába. Megálltunk a kráter szélén és mindenki csak bámulta, próbálta szugerálni és arra gondoltunk, vajon mit rejthet és sikerül-e feltárni. A kilátások nem voltak biztatóak. A kimarkolt föld helye gyorsan telt vízzel. Nagy szárazság estén is magas itt a talajvíz. Az időjárás száraz volt és az előző hét óta kánikulai meleg. Délutánonként 30 fok fölé emelkedett a hőmérséklet. A szúnyogok rajokban támadtak. Ez ellen szinte képtelenség volt védekezni.
Bruki fémkeresővel vizsgálta a krátert, bólogatott, majd átadta a fejhallgatót Magó Karesznak, hogy Ő is hallgassa meg a jeleket és újból végighúzta a keresőfejet az előbbi területen.

Magó Karcsi a Szolnoki Repülőmúzeum munkatársa. Többedmagával jöttek erre a bevetésre. Ők hozták a felszerelést, amit csak lehetett. Vízvezeték tömlőt, egy nagynyomású kézi mosót, köteleket és egyéb szerszámokat. A csapat hangulata nem volt rózsás. Ez annak volt betudható, hogy az államtól ismételten nem jött anyagi támogatás, a segítők ismét a konyhapénzből finanszírozták az akciót, de a legfontosabb probléma az volt, hogy a feltáráshoz két nap állt csak rendelkezésre, ugyanis a markológépet csak ennyi időre tudta Lajos bácsi elintézni. A két nap hétvégére esett és Pünkösd is volt egyben.

Herczeg Zsolti, aki a gép kezelője, kereki lakos, akit éppúgy izgatott a vadászgép sorsa, mint a többi helybélit, boldogan adta szabad idejét a feltáráshoz. A faluban szinte mindenki ismerte a hadnagy történetét, szinte a saját hősüknek tekintették.

Szóval, miután a detektor jelzett, Bruki kérte a szurkáló keresőt, amivel megböködte a talajt, amibe az könnyedén hatolt. Egy helyen elakadt és fémesen kopogott. Természetesen mindegyőnk a Messzer motorjára gondolt ekkor, minthogy az volt a cél. Az 50-es évek elején a már előzőekben említett kiemelési kísérletben részt vevők azt állították, hogy a motorra kötöttek rá, de a talaj ellenállása miatt a két Hoffer, vagy három, feladta. Így joggal gondolhattuk azt, hogy nem kell mélyre ásni.

Negyed tízkor elhangzott az indulási „parancs”. A markoló óvatosan megkezdte a talaj kiszedését a kráterből. Ez a föld végül is sár volt keverve az évtizedek alatt belehullott falevél elrothadt részeivel és sajnos a sok beledobált szeméttel vegyesen. Ehhez hozzájött a már felgyűlt talajvíz.
Magó Karesz kérte kollégáit, hogy hozzák a vízmentes „halász csizmákat”, hogy nyugodtan lehessen kutatni a kimert sárban és a kráterben egyaránt. Néhányan beöltöztek. Más nem lévén kézzel turkálták át a kiemelt iszapos talajt. Az első lelet egy trapéz alakú fakeret volt hosszú zsinórokkal, mely szerintem egy kárpitozott szék ülőkéje lehetett, de felbukkantak az első fém leletek is. Nem lévén víz, nem lehetett elmosni az alkatrészeket. A vízcsatlakozás kiépítése folyamatban volt, a szolnoki fiúk azon dolgoztak. A focipálya öltözőjétől kaptuk a vizet. Ezt szintén az önkormányzatnak köszönhettük. A nem kompatibilis csatlakozást szintén a kerekiek segítettek megoldani. Szerencsére a tömlő elért a kráterig, így rá lehetett csatlakozni a nagynyomású mosót. Ennek a kapacitása viszont nagyon csekély volt, de arra elég volt, hogy a talált alkatrészeket le lehessen vele tisztítani.

Közben a fák árnyékában egyre több nézője lett a munkálatoknak. Sokan kíváncsiak voltak, hogy a legenda miben ölt testet. Több tévés csoport is megjelent. Ma sem tudom, hogy honnan kapták a fülest, hiszen reggel sem volt még biztos semmi. A régi szemtanuk közül is akadt a nézők között, akik innen, onnan látták a gép lezuhanását, vagy az azutáni állapotot.

Az első komolyabb lelet egy, a szárnyról származó mechanikai alkatrész volt. A mocsár teljes épségben, azaz korróziómentesen megőrizte a vasalkatrészeket. Természetesen a kényes darabok nagyon jó minőségű acélból készültek. Egyre több és komolyabb lelet került elő. A kimart gödör átható benzin és olajszagot árasztott. Egyre mélyebb és nagyobb átmérőjű lett a kráter. A felszíntől lefelé lévő 1,5- 2m vastag humuszos réteg után ronda murgás folyóhomokos talaj következett. A markológép intenzív munkája révén nem tudott összegyűlni a víz, de a gödör szélén a talaj állandóan omlott, folyott befelé. A kráter ÉK-i szélén hatalmas fűzfa akadályozta a felderítést. Törzse közvetlenül a föld felett öt ágban tört a magasba, egyenként is tekintélyes vastagságban. Állaga veszélyesen korhadt volt. A talaj szerkezete miatt aggódva figyeltük, ahogy az iszap folyott ki alóla. A gödör mélysége meghaladta a három métert és a motor még sehol sem volt. Egy olyan esemény következett, amire senki sem számított. Groszi barátunk, aki egyik civil önkéntese volt csapatunknak és lenn dolgozott a kráterben, egyszer csak azt vette észre, hogy nem tudja mozdítani a lábait és lassan, de biztosan süllyed bele az iszapba. Ez a talaj nem vette jó néven a birodalmába behatolókat. A következő kb. háromnegyed óra Groszi mentésére korlátozódott. A halásznadrág bakancs része komoly felületet képezett az iszapban. Groszi nem tudta a lábait kihúzni belőle, mert azok bokánál el voltak szíjazva. Mire a gép kiemelte a felszínre, egy sárkupac volt az egész ember. Ez után jött a frissítő nagynyomású zuhany, amely kihámozta Groszit a sárból. Bruki és Magó Karcsi is jól elfáradt, mert Ők ketten kézi eszközökkel segédkeztek a mentésben. A kis csapat rövid pihenőre vonult a kitérő kaland után, rendezni soraikat. Időközben a szolnoki katonák felhúzták sátrukat a focipálya mellett. A gödör szélén tekintélyes mennyiségű lelet gyűlt össze. Egyre jobban kirajzolódott a gép tragédiája. A szemtanuk szerint a motor teljes fordulaton bömbölt a becsapódáskor. Egy nagy sebességű ütközést követhettünk nyomon.

Érdekes közjáték szakította meg a szieszta idejét. Amíg Brukiék elvoltak, az ott lévő nézelődőkkel cseréltük nézeteinket, amikor egy rendőrjárőr tűnt fel a lombok között. Érdeklődve néztek körül a szokatlan helyen és kérdezősködtek az akció felelősei iránt. Mielőtt távoztak, mondták el, hogy a Danubius rádió híreiben hallotta a főkapitány a kereki gépkiemelést és kaptak utasítást a helyszíni igazoltatásra. Végül is Magó Karesz tudott számukra megnyugtató engedélyt felmutatni.

A pihenő után újult erővel folytatódott a kutatás. Rövidesen nemes leletet találtak a fiúk. Az egyik légcsavartollat. Érdekessége, hogy a pilóta felöl feketére festették. Alakja deformálódott, de nagyjából egyenes, gyakorlatilag enyhén sérült. Hihetetlen, hogy egy ilyen becsapódást így átvészeljen. Meglepetés volt, hogy benne volt a kráterben, mert arról hallottunk, hogy az ötvenes években történt kiemelési kísérletnél egy légcsavartollat megtaláltak. Egy „propellert” pedig említett az egyik szemtanú, aki segédkezett a maradványok összegyűjtésében a tragédia után. A pontos leltárt nem ismertük, így nem számítottunk arra, hogy négy méteres mélységben lesz egy légcsavartoll. Ez után nagydarab alkatrészt leltek. Én magam akkor az egyik csűrőlapnak láttam. Ez után sorra jöttek elő az azonosítható alkatrészek. Gyújtógyertya, hengerfej darab, amiben benne fénylett az üzemanyag befecskendező fényes kúpja, hengerfej darab, melyben benne volt a szelep, olyan állapotban, mintha most szereltük volna szét a motort. A fiúk úgy dolgoztak, hogy a markoló kanalában helyet foglalva, onnan kihajolva végezték irigylésre egyáltalán nem méltó munkájukat. Ha mögöttük elfogyott a hely a kanálban, akkor az liftként kiemelte őket a kráterből. A kirakott leletek mosásra kerültek. Visszaereszkedve a gödörbe és folytatva a munkát nagy halom alkatrészt találtak, mely úgy nézett ki, mint egy hidraulikusan összesajtolt gépkocsi a roncstelepen.

Bizony ekkor teljesen megváltozott az eddigi kép. Az elbeszélésekből arra következtettünk, hogy a becsapódáskor csak a Messzer orra került a föld alá. A szétszóródott roncsokat pedig a leventék, a kivezényelt katonák és a csendőrök szedték össze és szállították el. Ezzel szemben itt volt alattunk a repülőgép java négy méter mélyen az iszapban. A motor viszont még sehol. Újabb ellentmondás illetve tévedés a legendában, mert, hogy az ötvenes évek elején a kiemelési kísérletnél nem a motorra kötöttek rá, az már biztos.
Közben a talaj állandóan mozgott, azaz az iszapos rész folyamatosan közlekedett a gravitáció következtében lefelé. Körös körül pedig a normál réteg, ami 1,5-2m vastag, mint egy körfolyosó tartotta magát egy darabig azután repedések jelentek meg a felszínen, így a tonnányi földtömegek veszélyeztették a lenn dolgozókat és a kráter szélén állókat is. A veszélyes terület kötélkordonnal le lett választva. A kíváncsiskodók a fák árnyékából követték tovább az eseményeket, a kutatók pedig a páradús kánikulában dolgoztak tovább a tűző napon.

Hogy ne legyen baj, Herczeg Zsolti kimarkolta gépével a veszélyessé vált föltömegeket. Így nyugodtan folytatódhatott tovább a munka. A megtalált roncskupacot a nagynyomású mosóval próbálták meg kimosni az iszapból, de a kisteljesítményű vízsugár nem bírt a nagy feladattal. A mosóvíz a mélyebben kimart helyekre folyt és egyre gyűlt. Végül a gépet kellett igénybe venni a munkához. A kanállal óvatosan alámart és megemelte a kupacot. Zsolti úgy bánt a markolóval, mint sebész a szikével. Nagyon sok minden előkerült. A fülke részei koncentrálva, a folyadékhűtők, melyek erősen deformálódtak, de egyben volt mind a kettő. Az oxigénpalackok hármasával összedolgozva. Előkerült az egyik 13 mm-es géppuska és a farokfutó is, azaz a gép eleje és vége. A farokfutó keréktárcsája nem volt meg, a tengelyen rajta volt az abroncs- fehér csíkkal az oldalán, belőle kilógva a szétszakadt belső. Egyébként szépen egyben volt. Az egyik tárgy megtalálása után, ami nem volt más, mint egy vezérmű tengely darab töredéke, kezdtünk azon aggódni, hogy a motor egyáltalán egyben lesz-e?
Az eddig látottak alapján már fogalmat lehetett alkotni, hogy milyen volt a becsapódás ereje, iránya és sebessége. A szemtanuk elbeszélése alapján az nyert, aki az ÉNy-i irányt jelölte meg és valóban teljes gázzal történt a talajjal való ütközés. Egyetlen ép alkatrészt nem találtak, minden törött, szakadt, deformálódott. Plexidarab maximum kétkörömnyi nagyságú került elő. A kabin roncsai közt semmiféle emberi maradványt, azaz csontot, vagy személyes tárgyat nem találtak. Ez egy nagyon fontos pontja volt a kutatásnak. A szemtanuk elmondása alapján, melyeket Marton Lajos polgármester írásban is rögzített, a következő derült ki. Pászty hadnagy teste darabokra szakadt, a gép roncsaival együtt szanaszét hevertek. Kentner Jenő bácsi is szemtanúja volt az eseményeknek. A lezuhanás helyszínétől keletre a domboldalon tartózkodott. Az Ő emlékezése húzza alá a szakirodalomban olvasott információt és a mostani leletmentés során tapasztalt tényeket, miszerint a hadnagy el akarta hagyni a gépet, de fennakadt. Azt nem lehet megállapítani, hogy a fülke szélébe, vagy a vezérsíkba akadt-e a zsinórzat, vagy heveder. Kentner Jenő bácsi úgy emlékszik rá, hogy a gép húzott magával valamit. Ő kb. egy kilométerre volt a becsapódástól és 5-10 perc alatt a helyszínen volt. Pontosan látott mindent. Az ejtőernyő szét volt terülve. Segített a maradványok összeszedésében. Később Őt küldték a postára, hogy táviratban értesítse a szülőket. A hadnagy édesapja, aki szintén katonatiszt volt, még aznap délután többedmagával Kerekibe utazott.

A másik szemtanú Hideg Józsi bácsi a másik domboldalról, tehát a becsapódási helyhez viszonyítva Ny-i irányból szemlélte az eseményeket, a légi harcot. Beszámol póttankok dobásáról és Ő azt állítja, hogy a hadnagyot a gépében lőtték meg, mert a gép nem égett, nem is füstölt és működő motorral csapódott be a talajba. A pilóta valószínű, hogy akkor eshetett ki a gépből. Ahogy Ő mondja, testének nagy része az overallban maradt, de egy ép csont sem volt benne. Józsi bácsi is segédkezett a maradványok összegyűjtésében, ami később szervezett formában úgy történt, hogy a leventeoktató összekürtölte a csapatot és csatárláncban szűkítve a kört dolgoztak. Mindkét szemtanú beszámol a hadnagy cipőjéről. Az egyik, a Jenő bácsi barnás színű, nagyon szép félcipőről, a másik szemtanú Józsi bácsi sárga színű félcipőről beszélt. A döbbenetes érdekesség az, hogy mindkettejük úgy emlékezett, hogy a cipőfűző nem volt bekötve, tehát sebtében vette fel a hadnagy. Azt már világosan láthatjuk, hogy a második szemtanunk nem vette észre, vagy nem jól látta, vagy nem láthatta a hadnagy gépelhagyási kísérletét. Hozzá kell tenni, hogy az események nagyon rövid idő alatt lezajlódtak.
A harmadik szemtanunk Király János bácsi, aki aznap- 1944. június 16-án reggel tejet szállított lovas kocsival a kőröshegyi és balatonföldvári boltokba. Ahogy Ő mondja, a feje felett zajlott a légi csata és nagyon sok repülőgép volt a légtérben. A lőszer hüvelyek jégesőként kopogtak a háztetőkön. A csendőrök egy fa alá állították, amíg a csata zajlott. Személyesen látta, hogy szinte egy időben három gép zuhant le. Egy kéttörzsű Szántód vasútállomás mellett, egy Bálványos és Kereki között és a jelenlévők szerint magyar gép Kereki területére zuhant le. A gép nem égett, nem füstölt és teljes fordulaton működött a légcsavar. Kiugrási kísérletet nem látott. Meg kell jegyezni, hogy Ő több kilométerre volt a becsapódás helyétől. Jani bácsi másfél, két órával később ért haza, mert megnézte előbb a szántódi P-38-at. Amikorra a kereki helyszínre ért, a terület körbe volt zárva és a gépből semmit nem lehetett látni, mert az teljesen elsüllyedt a vizenyős földben, a becsapódás kráterét pedig víz öntötte el.
De térjünk vissza a mába a géproncs feltárásához, ahol kánikulai meleg van, mindenki, aki dolgozik sáros a munkától és vizes az izzadtságtól. Nem tudni mennyi volt az idő. Ami ilyenkor rohan, de egy küldöttség jelent meg a fák között. Tálcán finom szendvicseket hoztak a fiúknak, akik észre sem vették az idő múlását. Jóleső gondoskodás volt.
Tovább folytatódott a munka. A kráter átmérője kb. 10 méterre nőtt. A munkaterületen egyszer csak feltűnt a motor egyik hengersorának oldala. A kipufogó csonkoknak nyoma sem volt. Előbukkant a főtengely végén található fogaskerék, mely a légcsavar lehajtás kisebbik tagja. A vízsugárral körbemosták. Meg lehetett állapítani, hogy a főtengely folyamatos és a fogaskerék is masszívan a helyén van. A fiúk itt tudták megkötni a motort. Csak nagyon kevés rész látszott belőle és ahogy a markoló kanálra erősített kötél megfeszült, vált ki az iszapból a tekintélyes méretű blokk. Az egy ponton rögzített kötélen lógva lassan körbefordult, megmutatta magát, az elégedett nézők morajlása közepette a markoló 180 fokot fordulva kitette a felszínre. A kis kutató csapat fáradtan és megilletődötten állta körül az ereklyét. A hatalmas erők a becsapódásnál nagyon megviselték a motort, de legalább nagyjából egyben volt. Át lett telepítve a mosó és a vízsugár hatására előtűntek a részletek. A nézők is átcsoportosították magukat és kíváncsian figyelték a motorblokk tisztítását. Az idő délután fél öt volt. A kitűzött cél, a motor megtalálása és kiemelése sikerült. Sokkal többet találtunk, mint amire számítottunk. A kráterben nem csak a motor, hanem gyakorlatilag az „egész” repülőgép megtalálható volt. Természetesen van még egy nap a kutatásra, még sok minden állt előttünk. A mosás után körbeálltuk a motort. Sajnos nagyon megviselődött a becsapódáskor, de így is lenyűgöző volt. A tizenkét hengerből tíz maradt. Mindkét hengersor első hengere megsemmisült. A főtengely állta az ütést, egyben maradt a végén az áttétel fogaskerekével. A forgattyús ház 50%-a megsemmisült, ennek fedele teljesen eltűnt, a főtengely teljes hosszában látható. A hengereket tartalmazó blokk, ami a hűtőfolyadékot is körbevezette, meglehetősen hiányos, de így különösen jól meg lehet tanulmányozni a motor szerkezetét. A szelepek és a vezérlés szintén nagyon megsínylették a becsapódást. Ami nagyon kiállt, az le is törött. A két hengersor közé épített MG 151-es gépágyú a helyén volt.

A fárasztó nap után még vissza volt a meglelt darabok elmosása és átszállítása a táborhelyhez, azaz a focipálya széléhez.
Viszonylag sok lőszert és lőszermaradványt találtunk. Szinte egyetlen ép darab nem volt köztük. A meglelt MG 131 géppuskával, illetve annak maradványával együtt biztonságos helyre lett zárva az elszállításig. A munka 20 óra után ért véget, ekkor készült a csoportkép is.
Másnap reggel folytatódott a feltárás. A kráterben kb. kétméteres víz gyűlt össze. Mivel sajnos szivattyút nem lehetett szerezni a nagy pénztelenségben, a feltárás a markológéppel történt. A partra kitermelt iszapot fémkeresővel vizsgálták át és kézzel bányászták ki az alkatrészeket. A felgyűlt víz mosó hatása még veszélyesebbé tette a kráter szélét. A kíváncsiskodókat biztonságos távolságba kellett küldeni. Az óriás soktörzsű fűzfát is alámosta a víz. Gyökerein állva éreztem és hallottam, hogy pattog a fa és lassan milliméterenként emelkedik velem a talaj. A hatalmas ágak a keletkezett kis tó fölött voltak és nagy veszélyt jelentettek emberre, gépre egyaránt. Tenni kellett valamit. Ismét a helyiek segítettek. Nagyon rövid idő múlva egy fiatal srác jelent meg motoros fűrésszel és pár perc alatt ártalmatlanná tette a hatalmas korhadt fát. Nyugodtan dolgozhatott a gép tovább.
Magó Karesz hiányolta, hogy nincs meg a légcsavaragy. Rövid időn belül teljesült a kívánsága. A sáros gombóc kinn feküdt a fűben. Miután a nagynyomású vízsugár megtisztította, szinte be lehetett volna „építeni”. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy, hogy maradt ilyen épségben. A meneteken csak enyhe sérülést hagyott a kirepülő légcsavartoll. A markológép rendületlenül dolgozott. A mély víz alól még sok alkatrész került a felszínre. Több rádiótechnikai roncs, mechanikus alkatrészek, több lőszer. Érdekes lelet volt az egyik főfutó bekötési pontja a befordító mechanizmussal. Sok kéz vizsgálta át a markoló által kiemelt iszapot. Ma délelőtt új önkéntesek érkeztek, elkeltek a segítő kezek. Több, Alsóörsről ismerős arc is megjelent, mint érdeklődő. Meglehetősen nagy volt a sajtóforgalom is. A szervezés folyamán kerültük a hírverést, mert nagyon bizonytalan volt a siker. Nem akartunk nevetségessé válni egy kudarcot vallott kiemeléssel.
Érdekes és megdöbbentő lelet került elő a sárból. Egy darab fekete rugalmas kagyló alakú valami. Miután meg lett mosva derült ki, hogy a haube, azaz a pilóta fejvédőjének egy darabja. Ennek a gumiszerű anyagnak a belsejében foglalt helyet a hallgató. Kissé értetlenül álltunk a talált darabka fölött. Hogy maradhatott a gépben a fejvédő, mi játszódhatott le a pilótafülkében a gép eltalálása után? Az egyik repülős könyvben azt olvastam, hogy Pászty hadnagy segítséget kért, aki hallotta és azt megírta megemlékezésében a Balaton fölött repült néhány méterre a víz fölött Veszprém irányába tartott valamilyen probléma miatt. Visszafordult, de a hadnagy gépét már nem tudta azonosítani. Megleltük azt az alkatrészt, amely a kabintető nyitását végzi. Alkatrészeinek helyzetéből egyértelmű volt, hogy a kabintető le lett dobva.
Valahonnan jött egy olyan történet is, melyet később a hadnagy egy távoli hozzátartozója is megerősített, hogy Pászty István nem volt szolgálatban 1944. június 16-án, hanem beugróként került bevetésre. Innen a magyarázat, hogy miért volt polgári félcipő a lábán, aminek a fűzője be sem volt kötve. Vajon a haubét volt-e ideje a fejére tenni, vagy tán egyszerűen a többiek után eredt és nem is rádiózott? Lehet, hogy valaki más említette a nevét a rádióban, hogy segítségre szorul? Vagy volt egy másik haube is a gépben? A pilóták azt mondják, hogy a fejvédő személyes dolog, azt mindig magukkal viszik. Vagy a hadnagy valamiért letépte a fejéről a haubét az ugrási kísérletét megelőzően? Sajnos ezekre a kérdésekre már nem kapunk választ hatvan év távlatából.
A délelőtt folyamán „különös” vendégek tisztelték meg a feltárás helyét. Kemping sátrat vertek a szolnoki fiúk katonai sátra mellé és az árnyékból figyelték az eseményeket. Varga Zsolt a feleségével és gyermekükkel. Mint kiderült, a férfi Pászty hadnagy unokaöccse, érdekes és értékes relikviát hozott magával. Egy fotóalbumot, mely a hadnagy életét mutatta be a születéstől egészen a Pumás korszakig.
Varga úr kapta a haube maradványát emlékbe. Egy másik hozzátartozót is vártunk, aki egy oldalági leszármazottja a hadnagy családjának. Ő még nem érkezett meg. Mint kiderült, a teletexten találkoztak a kiemelés tervével, utána keresték meg a község polgármesterét és jött létre az ismeretség. Később a Polgármester úr értesítette őket a konkrét időpontról.
Délután ¾1 volt, amikor a markológép áthozta a motort a krátertől. A kanálra függesztett szerkezetet két oldalról Janó és Groszi biztosította a belengés ellen. A gép hangjára mindenki abbahagyta a beszélgetést és a különös menetet figyelte. Minden jelenlévő kamera, fényképezőgép arra fordult. A roncsok elszállítására nemrégen megérkezett szolnoki URAL teherautó, mely most az öltöző előtt állt, előrébb gurult, hogy a motor felhelyezéséhez kényelmesebb legyen a hely. Gyorsan lenyitották a plató végét és feltekerték a ponyvát, hogy a gép egyenesen a helyére tehesse terhét, de jött Magó Karesz és földre parancsolta a motort, mert megérkeztek a tűzszerészek. Rövid megbeszélés után körbeállták a DB605-öt. A locsolótömlőt megkurtították, hogy a gépágyút jobban le lehessen tisztítani és hozzáférhetőbbé tenni. Miután végeztek a vizsgálódással a motor, tényleg az URAL platójára került.
A társaság visszatért dolgozni a kráterhez. A ma kitermelt nagy, képlékeny kupac még mindig adja a roncsdarabokat. Sok műszerfal elem került elő német és magyar feliratokkal egyaránt. Pl. „Hand”, vagy „Téli indító”. A segítő fiúk fémkeresője gyakran jelez, újabb kupac roncs gyűlik össze. Közben átjött az URAL a focipályától, ahol az összes leletet felrakták rá a fiúk. A frissen előkerültek is erre a sorsra jutnak. Közben a markológép a másik oldalon megkezdte a kráter visszatemetését. Nagyon izgalmas darab került elő az iszapból. Lemosva, a műszerfalról származó részletet láttunk, a lemezek közt egy 13 mm-es páncéltörő lőszer magja vége állt ki. A fiúk találatnak vélték, de szerintem a rakaszból származó saját lőszer magja volt. Ha majd kényelmesebb körülmények közt megvizsgálják, úgyis látható lesz rajta, hogy kilőtt, vagy nyers lövedék.
Közben két idegenre lettünk figyelmesek, mint kiderült, Pászty hadnagy oldalági rokona és annak fia tisztelte meg látogatásukkal a feltárás helyét. Bundy úr és fia Pécsről érkeztek.
Tőlük hallottuk, hogy a hadnagy aznap nem volt szolgálatban, csak beugró volt valaki helyett a bevetésen, ahol három légi győzelmet aratott, mielőtt őt is lelőtték. Mint tudjuk, a szakirodalom nem így nyilatkozik az aznapi légi győzelmeket illetően, de ezt ki meri biztosan állítani, hogy így, vagy úgy történt. Az a tény, hogy több szemtanú megemlékezett a hadnagy bekötetlen polgári elegáns félcipőjéről viszont nagyon is aláhúzza a Bundy úr által mondottakat, azaz, hogy Pászty hadnagy pánikszerűen foglalhatta el helyét a vadászgép ülésében. Miután gépe találatot kapott, Ő megpróbálta azt elhagyni, de valami probléma történt és a hadnagy fennakadt a gépen, mely magával vitte a halálba. Megkérdeztem, honnan származik ez az információ, mennyire hiteles? Az Ő válasza az volt, hogy a hadnagy édesapjától, aki még aznap Kerekibe utazott és a helyszínen kapott információk alapján állt össze a kép. Sok volt a szemtanú, nyár volt és sokan dolgoztak a szabadban a földeken a katasztrófa környezetében is.
Ahogy így elmélkedtünk Magó Karesz egy újabb haubedarabot hoz és átadja a hozzátartozónak, aki megilletődötten tartja kezében, majd odaadja fiának az ereklyét.
A következő percekben megkérjük Herczeg Zsoltit, hogy pihentesse meg markológépét. Az ifjabb Bundy szerény, nemzetiszínű szalagos koszorút dob a kráter vízébe. A koszorú úszik a vízen és Bundy úr egy „Nyugodj békében Pityuka!” köszönéssel búcsúzik a hősi halált halt pilótától. A hely szelleme nagyon megérintette őket és most már nem tudják, hogy elmenjenek-e a Balatonra fürdeni ebben a június eleji kánikulában, vagy utazzanak egyenest haza Pécsre.
Az URAL visszatért ismét az öltözőhöz. Utolsó értékes leletként a markoló megtalálta a motor adagolóját. Gyönyörű állapotban van, ahogy lemosták, mintha most szerelték volna le a motorról. A robosztus alkatrész a maga nemében elegáns darab és igazi technikai csemege.
¾ 5 van dél után. A kráter be van temetve. Életveszélyes lenne a területre lépni. A talaj olyan, mint a mártás. A fiúk pakolnak, takarítanak a környékén. 2003. június 8-a van 17 óra tája. A Polgármester úr, Lajos bácsi egy fa alatt ülve, magában gondolkodva szemléli az események maradékát. Ha Ő nem segít, bizony a csapatnak csak egy helyszíni szemle lett volna ez a kirándulás. Így viszont sikerült feltárni ezt a gépet és reméljük, hogy az alkatrészek további elemzése még sok új információhoz juttat bennünket.
Az URAL a focipálya melletti téren parkol, belőle szól a zene. A kifáradt csapat az öltöző lépcsőin ül, áll, beszélgetnek a két napról. Mi elköszönünk feleségemmel.
Másnap… A napi munka végeztével valósággal átvonzott bennünket a betemetett kráter, megnézni a kutatás helyét. Földváron a polgárőröktől kértünk műanyag szalagot, hogy körbekeríthessük a kráter és munkaterület helyét annak veszélyessége miatt. Figyelmeztető feliratot is készítettünk. A cölöpök leverése és a szalag kihúzása után jobban átnéztük a területet. Az egyik föld, illetve sárgombóc túlságosan nehéz volt. Egy darab ággal megtisztítva furcsa tárgy került elő. Rövid időn belül rájöttem, hogy a Messzer generátorát találtuk meg. Természetesen nem beépíthető állapotban volt. A kollektor felöli pajzs és a meghajtás felöli oldal is hiányzott. A Trabantba tettük a leletet. Hazaérve azonnal a kerti locsoló alá került. Rozsda nem volt rajta. Egy széles bilincs viszont igen. Két 10-es csavart kellett meglazítani, hogy levehető legyen, ugyanis a lemez alatt alumínium csíkot véltem látni, azaz adattáblára számítottam. Nem csalódtam. A lemezcsík a becsapódáskor rácsúszott az adattáblákra és megvédte azokat az enyészettől. Az egyik teljesen ép. A másiknak, a lemez alól kilógó része a környező anyagokkal reakcióba lépett és elporlott. A meghajtás felöli oldalon nyeles tengelyben végződött a forgórész, rajta a csapágy ép és forgatható.
Nem kellett noszogatni bennünket, hogy kutassunk további leletek után, mert a visszatemetett kráter vonzott bennünket, mint mágnes a vasat. Ha maradt szabad idő a napi munka után, akkor átmentünk Kerekibe kutatni. Volt, hogy a feleségemmel, volt, hogy az unokámmal, aki akkor öt éves óvodás, volt, hogy mindhárman együtt mentünk. A kutató eszköz két kis kapa, azaz két kerti szerszám volt, más nem lévén.
Szerencsére a kráter visszatemetésekor sok olyan talaj került a felszínre, ami eredetileg a mélyben volt. A gondot az jelentette, hogy a feltárás előtti napokon kivágott növényzet, fák, bokrok is be lettek temetve a munkagödörbe. Először a legkézenfekvőbb helyeket vizsgáltuk át. A talaj még mindenhol nedves volt. Természetesen a betemetett munkagödörre még nem lehetett rámenni, csak a kráterből kitermelt talaj maradékát nézhettük át, amit a markológép visszahagyott. Ebben is nagyon sok maradványt leltünk. A talált darabkákat zacskóba gyűjtve vittük haza és otthon azonnal mosogatásra került a sor. Unokám kutatásának eredményeit, azaz tárgyait természetesen külön tároljuk és azóta már nagyon sokszor beazonosítottuk minden darabkáját.
A roncskiemelés után két nappal bebújtam a kivágott fűzfa földön fekvő ágai alá, ahol a markoló kanalából kifolyt iszap még puha volt az árnyék miatt. A rövidnyelű kapa villás felével kapirgáltam, amikor a vas vászondarabot húzott ki az iszapból. Óvatosra vettem a mozdulatokat. Az ujjaimmal folytattam az ásást, hogy ne szakítsam el a talált darabot, ami így is siralmas állapotban volt. Ledöbbentem, amikor egyértelművé vált, hogy a fejvédő maradványait találtam meg. Előkerült egy darabban a haube állszíja, ami műbőrből és vászonból volt összevarrva. Nagyon jól volt vizsgálható, mert a nedves műbőr újszerűnek látszott— kiszáradva össze vissza zsugorodott— minden lyuk épségben van rajta, azaz nem úgy szakadt le a fejről. Persze lehet becsatolatlan is viselni a fejvédőt. Ezen kívül kb.¼ négyzetméteren belül találtam meg a többi részét, ami fellelhető volt még. A fejvédő gerincét, aminek a hossza szabályozható volt a fejmérettől függően a homloktól a tarkóig. Az egyik fülvédő irha bélést, az egyik fülhallgatót teljesen épen, az azt bennfoglaló műanyag kagyló darabot és az azt burkoló és rögzítő műbőr burkolatot, ami rá volt varrva a fejvédőre. Ezen kívül megtaláltam az egyik gége mikrofont. Természetesen megint eszembe jutott, hogy mi zajlódhatott le a pilóta fülkében? Miután szárazra került a hallgató, a rajta lévő festék felpergett a fémről a nedvesség elvesztése következtében. A haube maradványait a Tálosi Zoli könyvében látható nyári fejvédő fotójáról tudtam beazonosítani. (Háborús évek 335. oldal) A mai napig hatással van rám ez a lelet.
Természetesen még sok más érdekes tárgy is előkerült. Heteken keresztül jártunk kutatni egészen addig, amíg a már megszilárdult és biztonsággal járható kráterfelszínt is át nem kutattuk „kapirgáló” mélységig. Ha volt egy-egy jó nyári zápor, átmentünk Kerekibe megvizsgálni a területet, hogy nem vet-e ki valami érdekességet a földből.
Sajnos az ilyen keretek közé szorított feltárást nem lehet másként kivitelezni. Már beszéltünk azokról a körülményekről, amik behatárolták a lelkes és igazán jóindulatú kis csapat munkáját. Ha az állam biztosítaná az anyagi feltételeket, akkor egy ilyen munka egy hétig is eltarthatna, minden marék földet át lehetne mosni, egyetlen roncsdarab sem maradna felderítetlen.
Egy beazonosítható, jellegzetes darabot találtam. A lelet a Messer G sorozat ovális szerelőnyílása volt, amely a vezérsíkok, illetve a farok futó előtt helyezkedett el.
Ha unokám nálunk volt biztos, hogy mentünk kutatni egy-két órát. Nagyon érdekes alkatrészeket találtunk. Előkerült az egyik kabinszellőztető, ami egy egyszerű, kézzel állítható pillangószelep volt, mint a régi szenes kályhákon a huzat szabályzó. Több adattábla is előkerült. Volt olyan, amelyik a helyére szegecselve egy öntvénydarabon, volt olyan, amely magában és volt olyan, amely töredékében került elő a földből. A területet módszeresen kutattuk, hogy egy tenyérnyi felület se maradjon ki. Természetesen hetekig tartott és volt idő, hogy sokáig nem tudtunk menni.
Az adattáblák egytől egyig német nyelvűek, de! Előkerült az első magyar nyelvű tábla, mely nem kézi festésű volt. Tartalma két szó: fékszárny, vezérsík. Sajnos nagyon roncsolódott, de mégis arra engedett következtetni, hogy tán mégis csak győri gyártású volt a Messzer. A szakirodalom szerint az akkoriban, tehát 1944 nyarán használt gépek magyar gyárban lettek összeépítve, javarészt német alkatrészekből. A talán bizonyító erejű leletet, ill. feliratot Bálint unokám találta. Amikor kikaparta a földből, egy girbegurba alumínium lemezcsík volt. Bekerült a többi közé a zacskóba. Miután hazaértünk, azonnal vizesvödörbe borította és mosogatta kincseit. Egyszer csak szól.
— Papa nézd! Feliratos darab! –akkor még nem tudott olvasni.
— Óvatosan kicsi fiam Bálint, mert nagyon sérülékeny. Az alumínium egy sín volt, melybe karton csík volt becsúsztatva és ezen voltak a feliratok. Többek közt, „Ind.gyujtás, Rögzített fegyverek, Rádió készülék”. Ezek a feliratok nem olyanok, amiket tábori körülmények között helyeznek el a gépben. Egy német fülkefotón próbáltam beazonosítani ez utóbbi felirat csíkot. A jobboldali konzolon láttam hasonlót, ahol vagy biztosítéksor, vagy kapcsolósor alatt volt látható. Elnézést, ha tévednék. Egy biztos, nagyon örültünk a leletnek.
Az egyik adattábla főcíme a „Mutterkompass” volt. Sajnos az anyatájoló nem került elő, darabokra tört az is a többi műszerrel együtt. Egyetlen jellegzetes töredékét találtam meg, a folyadék feltöltő csonkot.
Sok egyéb műszertöredék is előkerült. Egy előlap jellegzetes és ha valaki látja a fotóját, bizonyosan fel fogja ismerni. Több műszertöredéken és a motortérből származó darabon korom volt található. A motorházban lévő alkatrészeknek nagyon jellegzetes szaguk van az olaj, üzemanyag és egyéb kenőanyagok miatt. Két évvel a feltárás után is érezni a Messzer „illatát”. Több gyorszár darabot is találtunk és itt van egy érdekesség. Az egyik gyorszár egyik vége meg van olvadva, rajta tömör korom az iszapréteg alatt. Az olvadt anyagot megtartotta az alumíniumoxid zacskó, ami a felületét képezi az alumínium anyagoknak és csak több ezer celsius fok hatására olvadnak meg az alapfém alig 1000 celsius fokos olvadáspontjához képest. Ez arra bizonyíték, hogy a gépen részleges tűz is volt. Nagyon rövid ideig tarthatott, de ha a gép tovább repült volna, akkor bizonyosan kiterjedt volna az egész repülőre. A szemtanúk egyöntetűen állították, hogy a gép nem égett, nem füstölt. A becsapódás a vizenyős talajba, nyilván elfojtotta a keletkezett tüzet. Nagyon érdekes, hogy találtunk felrobbant lőszer hüvelyeket, de csak 20mm-est. Ami még szintén érdekes, leltünk olyan 20mm-es hüvelyt ami már ki volt lőve, következésképp, még nem érte el a hüvelykivető nyílását. Ez a lőszer magyar gyártmány volt. Meg kell jegyezni, hogy az összes lőszer, tehát a 20mm-es és a 13mm-es is vashüvelyű volt. Egyetlen ép példányt nem találtunk. Mindegyiken sérülést okozott a becsapódás, illetve több fel is robbant valamilyen behatás következményeként, ahogy már az előbbiekben említettem. Mindez pillanatok alatt történt. Utána rövidesen víz borította el a kráterben rekedt roncsokat.
Van még egy érdekes dolog, amiről meg kell emlékezni. A szárny java része a felszínen szétszóródott kisebb nagyobb darabokban. Néhány darabját azért megtaláltuk a föld mélyén. Természetesen, csak a fajsúlyos darabok kerülhettek oda, történetesen a főtartó darabjai, amik kovácsoltvasból készültek. A fizika törvényei szerint ezek a darabok lövedékként csapódtak a talajba. Érdekességként megemlítem, hogy a hatalmas ütések következtében kagylós törésűek a főtartó darabjai.
Röviden ennyit a magánkutatásainkról. Közben az idő múlott. A kráter környéke megváltozott. Feltöltésre került a terület nagy része. Az ásatás helye érintetlen. A hadnagy halálának 60. évfordulójára a tervezett emlékmű nem valósult meg, de építése megkezdődött. Az esemény után hatvan évvel, a történés perceiben megemlékeztünk a tragédiáról. Bruki családja és az én családom megkoszorúztuk a krátert. A szolid koszorú a becsapódás helyén nőtt fa csonkjaira került. Érdekes, megható érzés volt.

A következő évben, azaz 2005-ben elkészült az emlékmű. A rengeteg utánajárás és szervezés meghozta gyümölcsét. Erről Kereki polgármestere, Marton Lajos bácsi tudna sokat mesélni, mert Ő koordinálta a sok tennivalót.
Az avatás 2005. június 19-én történt. Az idő szép volt, méltó az ünnephez. A kereki emberek végre emléket állíthattak Pászty Istvánnak. A megemlékezésen nagyon sok vendég jelent meg. Többek között a hadnagy családjának leszármazottai, idős Pumás veteránok – Gersy Tamás fhdgy, Cserny Miklós hdgy, Michna György hdgy , a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, a Légierő Parancsnokság, a Veterán Repülők Szövetsége, a kecskeméti MIG 29-es Pumák, a Szolnoki Repülőmúzeum, a Hagyományőrzők, a Nemzeti Kegyeleti Bizottság, a Somogy Megyei Közgyűlés és Kereki apraja nagyja képviseltette magát a sok más tisztelővel egyetemben. A koszorúzás ideje alatt a kecskemétiek L39 Albatrosza tisztelgő rácsapásokat hajtott végre az ünnepség helyszíne felett. Később több civil repülőgép is tisztelgő repülést mutatott be a hadnagy emlékére. Az ünnepi szónoklat megemlékezett az összes repülőről, aki hősi halált halt a II. világháborúban. A kereki emlékmű legyen zarándokhely, ahol róluk bármikor meg lehet emlékezni.